Hagyod magad átverni?

„Nem vagy normális” – akadt ki az agyam, amikor először (khm, fejlesztésre szoruló sítudással ) lecsúsztam a ködös, meredek lejtőn. A szívem a fülemben dobogott, ahogy egyre gyorsabban siklottam. Ááá, imádtam. De (nem hiszed el) az út közepén az agyam megint akcióba lendült: továbbra is azt suttogta, hogy ebből akkora esés lesz, hogy a többi síelőnek kiskanállal kell majd összekaparnia. Nem lett igaza. Nemcsak sértetlenül, hanem azzal a büszke felismeréssel értem le, hogy „tény, hogy nem volt mindenhol 100-as a stabilitásom, de ésszel és gyakorlással már egy ilyen részt is be tudok vállalni”. Most szeretném, ha te is felidéznéd a legutóbbi alkalmat, amikor az agyad próbálta elhitetni veled, hogy valamire nem vagy képes… …vagy azt suttogta a zsigereidnek, hogy biztonságosabb, ha a fenekeden maradsz. Na, megvan? Végül mit csináltál, hogy döntöttél? Csak azért is megpróbáltad [az esélytelennek beállított dolgot] vagy elengedted, mert elhitted, hogy úgysem menne? (Válaszban nekem is el tudod mesélni.) A kimenet annyiból mellékes, hogy az eltökéleten lebeszélő belső hang nem kiszúrni akart veled. Ellenkezőleg: próbált megvédeni a csalódástól és minden potenciális negatív érzéstől, tapasztalattól. Szerintem egyetértünk abban, hogy az önvédelmi mechanizmus gyakran hasznos (mondjuk megakadályozza, hogy nulla felkészüléssel fuss le egy félmaratont vagy egy rossz nap miatt felmondj), de nem tud különbséget tenni a ‘potenciálisan életveszélyes’ és a ‘fejlődéssel járó kockázatos’ szitu között. Ezért sugallja, hogy:

• túl sok idő lenne megtanulni egy új nyelvet, úgyhogy engedd el.
• a családodban senki nem vállalkozó típus, szóval hátránnyal indulsz.
• meg se próbálj elkezdeni egy képzést, mert úgysem tudnád befejezni.
• fogadd el a gyerekkori traumáidat, mert a múlton nem tudsz változtatni.
• ha nem tudod rendesen lehozni az életmódváltást, akkor inkább bele se kezdj.

Figyelj, mindannyiunkkal előfordult már, hogy hallgattunk a visszahúzó hangra és tovább lubickoltunk a zavaros, kicsit büdös, de legalább langyos pocsolyában. Veled is. Velem is. Ez nem hiba. A hiba az, ha nem vesszük észre, amikor a védelmi mechanizmus a félelemből és nem a józan észből táplálkozik. Félelem, amikor azért nem indítasz vállalkozást, mert a családotokban eddig senki nem mert, a józan ész intelme pedig az, hogy nem díjnyertes ötlet a város csóró részén nyitni egy luxustáska üzletet. Tudom, hogy fel tudod ismerni a kettő közti különbséget. Talán nem az első alkalommal. Talán nem másodjára. Lehet, hogy ‘csak’ tizedjére. De nem az a lényeg, hány esetből érzel rá a különbségre, hanem az, hogy az aha-pillanat után képes vagy-e rendszeresen használni ezt a tudást. Nem tagadom: melós (és sokszor idegtépő) folyamat. De hosszú távon akkora szabadságot ad, amit csak kevés dolog – mert így lesz bátorságod beleugrani például egy ismeretlen, ám ígéretes új kezdetbe.   Köszönöm, hogy ezt a sztorimat is elolvastad, jó volt elmesélni neked, Ritaa